AZ ÚJ SAROKGARNITÚRA TÖRTÉNETE

AZ ÚJ SAROKGARNITÚRA TÖRTÉNETE

Kedvesemmel másfél éve voltunk együtt, amikor úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. Szerencsére a családban volt elfekvőben egy apró, budapesti kertes ház, ami épp kihasználatlanságtól szenvedett, így úgy döntöttünk megmentjük. Elkezdtünk terveket készíteni, hogy milyen állatokat fogunk tartani, mit fogunk termeszteni és, hogy tudunk bejárni az egyetemre a legköltséghatékonyabban. Beszéltünk a családdal, szervezkedtünk és végre eljött a várva-várt pillanat, amikor először megpillanthattam jövendőbeli otthonunkat.

Mikor megérkeztünk, elfogott a bizonytalanság. A telek hatalmas volt, és mindent embermagasságú gaz borított. A fák is alig látszódtak ki, bár azt hiszem ez nem is volt akkora baj, mert sírhatnékom támadt volna a beteg, metszetlen növények látványától. Amikor végre sikeresen átvágtuk magunkat a házig, újabb sokk következett.

A ház tele volt lomokkal, pókhálókkal, molyrágta dióval és mindent átitatott a rég nem lakott házak dohos lehelete. Nem mertem semmihez hozzáérni, mert féltem, hogy ezt a szagot sose fogom tudni lemosni magamról. Csináltunk pár fényképet, megnéztük a hátsó kertet, majd sietősen távoztunk. Nagyon csalódott voltam, bár nem tudtam miért, hiszen ennél többet nem várhattam.

Útközben viszont Bálintnak sikerült meggyőznie, hogy sok fantázia van ebben a helyben és, ha rendbe tesszük a házat, remek otthont tudnánk kialakítani és végre valóra válthatjuk az álmunkat, elkezdhetünk gazdálkodni. Visszagondolva: teljesen igaza volt.

Ezután kemény munka következett, de szerencsére a család is támogatott minket, ki anyagilag, ki munkával.

Szeptemberre a ház csillogott-villogott a tisztaságtól, a lomok kikerültek, a „füvet” lenyírtuk és az egész helyet az otthon melege lengte körül. Az első állatunkat is elhoztuk végre, egy 8 hónapos, édes kis kölyökkutyát, aki mindig boldogan követett minket, akár merre mentünk. A bútorok is régi fényükben tündököltek, de azért még mindig volt olyan darab, amit nem szívesen használtam, mert enyhén még mindig érezni lehetett rajta a régi korok szagát. Ilyen volt például a 2 kanapé és az ágy.

Minden este másikon aludtunk, hogy kipróbáljuk, melyik a legalkalmasabb a pihenésre.

Őszintén bevallom, egyiken se tudtam álomra hunyni a szememet. Az ágy matracán egy nagy horpadás volt, így mindig középre gurultam, a falhoz szorítva ezzel Bálintot. Az egyik kanapé túl keskeny volt és kemény, a másik viszont büdös volt és mindig attól féltem, hogy mikor mászik ki a résekből valami élőlény. Ez nem mehetett így tovább, új fekhelyet kellett szereznünk. Szerencsére a nagyszüleim eladott nyaralójából örököltünk egy kanapét, már csak ide kellett szállítani. Pár napon belül ez is sikeresen megtörtént apának köszönhetően, így végre az igazak álmát aludhattam.

Már egy hónapja nyugalomban éltünk, amikor egy nap kutyasétáltatás közben furcsa, sírdogáló hangra lettem figyelmes. A hang irányába vezettem Kökényt, aki feszülten figyelte a mellettünk lévő kerítést. Közelebb mentem, benéztem és egy apró kiscicát vettem észre az avarban. Gyorsan hazarohantam, elengedtem a kutyát és visszasiettem a kerítéshez, ami mögött a kis árvát találtam. Próbáltam érte benyúlni, de a beton alapzat túl magas volt, így nem értem el a keservesen nyávogó csöppséget. Hát mit volt mit tenni, átmásztam a kerítésen és kihoztam a tenyérnyi kiscicát.

Pár napon belül már vígan rohangált a lakásban kutya és cica, hol egyik kergette a másikat, hol pedig fordítva.

Menta (így neveztük el az apróságot) egyre gyakrabban próbált feljutni a kanapéra hozzánk. Természetesen ez kezdetben nem ment neki valami jól. Apró karmait a szövetbe mélyesztve próbálta felküzdeni magát a csúcsra, de általában hangos nyávogás kíséretében szánkázott vissza a földre. Mi pedig nevetve biztattuk újabb próbálkozásra.

Sajnos a kanapé nem lehetett túl boldog, mert öreg, narancssárga szövetén mély barázdákat szántottak az éles kis karmok, amik később ki is szakadtak. Szerencsére a pici gyorsan belejött a mászásba, sőt, néhány hét múlva már könnyű szerrel ugrott fel a kanapé bármely pontjára, így nem tett kárt a régi bútorban.

Egy ideig nyugodtan éldegéltünk, minden bútor biztonságban volt (kivéve a szennyes kosár, mert Menta azon szerette élesíteni a karmait…)

Aztán hozzánk került Szuszi. Ő egy általában kedves vizsla lány, de vannak dolgok, amiket nehezen visel el. Ilyenek például a macskák. Sajnos ezt saját bőrünkön (vagyis inkább Menta bőrén) tapasztaltuk. Amikor először meglátta a kiscicát sivítva rontott rá. A bútorok borultak, a poharak törtek, de szerencsére a cica gyorsabb volt, így beiszkolt a hálószobába, mi pedig rázártuk az ajtót. Itt kezdődött a kb. egy hónapig tartó tortúra.

Ez idő alatt Szuszi általában kint volt a kertben, pihent, játszott Kökénnyel és rohangászott.

Menta pedig nyugodtan élhette tovább életét a házban. Egy nap viszont Szuszi nyüszítve sántikált oda az ajtóhoz. Kimentem megnézni mi történt vele és szörnyedve tapasztaltam, hogy egy fadarab állt a talpába. Nyomban állatorvoshoz vittük, aki 1 hét pihenést tanácsolt a kis betegnek. Így Szuszi a házba kényszerült. Unalmában gyakran csócsálta a szerencsétlen kanapé sarkait, összeszőrözte alvás közben és a karmait köszörülte az üléseken minden egyes nyújtózás során. Mikor már láttuk, hogy már nem tudjuk befoltozni a kanapé sérüléseit, pénz hiányában úgy döntöttünk letakarjuk egy pokróccal. Így talán kevesebb kár keletkezik rajta és az eddigi harci sebeket se látják a vendégeink. Ez a módszer remekül működött. Az élet szép volt, nyugodt és már teljesen otthonunknak éreztük a kis zugot.

Karácsony tájékán viszont rossz hírt kaptunk a családtól. Úgy döntöttek eladják a házat, így szeptemberig ki kell költöznünk.

Nagyon elszomorodtunk és kétségbe estünk. Nem tudtuk hová mehetnénk. Néztünk olcsóbb eladó házakat, de mind messze volt az egyetemtől, fel kellett volna újítani és hitelt kellett volna felvennünk ahhoz, hogy meg tudjuk venni. Albérletben is gondolkodtunk, de arra jutottunk, hogy akkor inkább a hitelt törlesztjük, mert a bérleti díj kész rablás. Próbálkoztunk a család meggyőzésével is, hogy legalább addig maradhassunk, amíg én befejezem a mester képzést, de hajthatatlanok voltak.

A helyzetünk kilátástalannak látszott. Már az is szóba került, hogy mindketten hazaköltözünk a szüleinkhez, de ez az ötlet nekünk egyáltalán nem tetszett.

Amikor már teljesen feladtuk a reményt, hogy jó és költséghatékony megoldást találunk, kaptunk egy remek lehetőséget. Egy családi cukrászda tulajdonosa felajánlotta nekünk, hogy a 3 hektáros telkére költözhetünk, (amiből körülbelül 1 hektár gyümölcsös) ahol egy gyönyörű ház is van, ráadásul az egyetem is viszonylag könnyen megközelíthető. Az egészben az volt a pláne, hogy mindössze a rezsit kell fizetnünk, a bérleti díj pedig a terület rendben tartása és a termett gyümölcs bizonyos részének beszolgáltatása.

Ez a lehetőség lángra lobbantotta a bennünk égő halvány reménysugár szikráját.

Másnap már ki is látogattunk a területre, hogy felmérjük a lehetőségeket. Amint kiszálltunk az autóból elemi erővel söpört el minket az érzés: ez a tökéletes hely számunkra. A levegő friss volt és édes, a fák roskadoztak a különféle gyümölcsöktől, hatalmas szabad terület volt, ahol az állataink legelhetnek (nem a kutyákra gondolok, ha nem a kecskékre és birkákra).

A ház pedig maga volt a csoda.

A nappali fényárban úszott és az egész birtokot beláthattuk a plafonig érő ablakaiból és még kandalló is volt benne, aminek melegében télen feltöltődhetünk majd. A fürdőszobában volt zuhanyzó és kád is, sőt még bidé is. A konyhában indukciós főzőlap és beépített sütő tette könnyebbé a dolgos háziasszony mindennapjait. A hálószobában pedig hatalmas, beépített gardróbszekrény várta, hogy elnyelhesse a ruháink sokaságát.

A szerződés megkötése olyan gyorsan történt, mintha az égiek is ezt a sorsot szánták volna nekünk.

Bálint rögtön talált munkát a közeli kertészetben, én pedig babyszitterként helyezkedtem el.

A költözés is egész jól ment, egy körben el tudtuk vinni az összes holminkat. Bár ez lehet nem volt a legjobb ötlet. Kedves, narancssárga kanapénk az egyik teherautó rakterébe került, egy doboz ragasztó társaságába. Ez sajnos nem volt jó párosítás, mert az egyik bukkanónál a ragasztó kinyílt, a következő éles kanyarban pedig ráfolyt a bútorra.

Amikor kipakolásnál észrevettük, hogy mi történt, már nem volt mit tenni. A folt menthetetlen volt. Szerencsére a kanapé hátulján keletkezett a hiba, de így is feltűnő volt, mert a kanapét nem tehettük közvetlenül a falhoz, mert akkor nagyon üres lett volna a hatalmas nappali. Ráadásul nem tudtuk, merre forgassuk. Ha az egyik irányba néz, akkor a kandallóval van szembe, de nem látjuk a TV-t, ha pedig filmet szeretnénk nézni, akkor pedig furán mutat, hogy nem a kandalló felé fordul.

Végső kétségbe esésünkben úgy döntöttünk, hogy veszünk egy új kanapét, amiről nézhetünk filmet is, de a kandallóhoz is oda tudunk fordulni, ezt pedig a falhoz toljuk. Így bőven lesz fekhelyünk, ha vendégeink jönnek és itt is alszanak, a nappali teljes terjedelmét is ki tudjuk használni és végre új bútorral bővülhet a készletünk.

Szerencsére anya révén ismertem egy kedves bútorboltos fiatalembert, aki örömmel segített nekünk megtalálni álmaink kanapéját.

Először a bolt honlapját tanulmányoztuk át, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy mi az, ami mindkettőnknek tetszik. Abban biztosan voltunk, hogy sarokgarnitúrát szeretnénk, hogy a TV-kandalló kérdés megoldódjon. Az is fontos volt számunkra, hogy ággyá alakítható legyen a kiválasztott bútor. A lényeg az, hogy ágyazható sarokgarnitúra kell nekünk. Hiszen gyakran fogadunk vendégeket, akik általában másnapig nálunk tanyáznak.

Szín tekintetében több szabadságot engedtünk meg magunknak, így szóba jött a kék, szürke, fekete és a bordó is. Számított még az is, hogy legalább 5 évet kibírjon, és ne legyen túl drága, mert a költözés így is erősen meglátszódott a bankszámlánkon.

Amikor végigértünk a honlapon hirdetett termékeken és kiválogattuk azokat, amik szóba jöhetnek, ellátogattunk a Budapest túl felén lévő ülőgarnitúra áruházba. Amikor beléptünk a fotocellás ajtón elállt a lélegzetünk. Az üzlet hatalmas volt, 2 szintes és amerre a szem ellát, mindenütt ülőgarnitúrák várták, hogy kipróbáljuk őket. Nyomban nekiláttunk megkeresni a számunkra tetsző sarokgarnitúrákat. Mindegyiket végigmértük, kipróbáltuk és kikértük szakértő barátunk véleményét. Hosszas fontolgatás után a választásunk egy sötét és világos szürke részeket is tartalmazó sarokgarnitúrára esett. Minden kritériumnak megfelelt, ráadásul ez volt a legolcsóbb és a legkényelmesebb is.

Fizetés után boldogan távoztunk az üzletből, mert tudtuk, hogy egy igazán remek döntést sikerült hoznunk.